Gyermekkorom kedvenc ételei

Nagyon érdekes felkérést kaptam Mmamától, és jól el is gondolkodtatott, ezért is van az, hogy csak most írom ezt a posztot. De először is a játékszabályról:

Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedves ételeit, sültjeit a blogunkon !
Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is
fűződnek.
Emellett persze akadnak olyan ételek is , amiket nagyon nem kedveltünk.
A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel amennyihez kedve van.
Így jobban megismerhetjük egymás ízvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is.
Egy bloggernek 5 másikat kell meghívnia a játékba !

Akiktől szívesen olvasnám gyermekkoruk kedvenc ételeit ( ha már kaptak ilyen felkérést, akkor persze tárgytalan, bár igyekeztem követni az eseményeket, hogy ne ismételjem a kérést ) :

- Kdatta

- Aledi

- Harmatcseppek

- Ktimó

- Judilla

És akkor most vissza az ételekhez. Jó néhány eszembe jutott.

Legfőképpen anyukám tejberizse, rögtön, zsigerből. Naná, hiszen naponta főzte szinte, válogatós kislányának. Utánozhatatlan az íze, mindene. Akárhogyan bróbálom elkészíteni, nekem egyszerűen sosem sikerül úgy. Ezért sokszor előfordult, miután elköltöztem otthonról, hogy azt kértem mikor hazamentünk, főzzön nekem tejberizst :-) 

Aztán persze sok-sok finomabbnál finomabb étel van amit főzni szokott, de ez határozta meg a gyerekkoromat.

Vagy pld. apukám szombat reggeli rántottái kicsi koromban. Nem tudom mennyi tojásból készült, csak került még bele liszt, tej, só bors, paprika. Alája először is kockára vágott füstöltszalonna, karikázott kolbász, hagyma. 

Utánozhatatlan ahogy készítette, már maga a mozdulatok is. De ez nem tartott sokáig, egyszer csak nem sikerült neki többet. Azóta nem készíti, de az emléke mindíg megmarad és az íze is a számban, hiszen szorosan hozzátartozott a gyerekkoromhoz. 

Még valami volt amit szeretett és tudott is csinálni, és ez a fúrtkrumpli.  Jó nagy krumplik kellettek hozzá, meg egy szerszám (saját készítésű persze), amivel lyukat lehetett fúrni a krumplikba és a belseje spirálalakban jött ki. A közepébe kolbász került, a tepsit zsírral kente ki, belesorakoztak a megtöltött krumplik, a spirálok, negyedelt hagymafejek, és az egész tetejére szalonnából kakastaréj. Sütés közben bizony locsolgatni kellett a krumplikat, a kicsorgó zsiradékkal, hogy ne száradjanak ki és ízletesek, pirosan ropogósak legyenek. Isteni finom volt!

Az apai nagymamám nemigen szeretett sütni-főzni, nem is igazán ment neki. Viszont egyvalamit nagyon tudott, és ez a krumplilángos. Legalábbis mi így hívtuk, de nem olajban sült, hanem a masina (sparhelt) platniján. Én is gyakran készítem, csak éppen palacsintasütőben. De az a forróság az arcomon, ahogy a meleg masina mellett állok és nézem, ahogy sül, az megmaradt bennem. Először is félrehúzta a masina tetején a kutaccsal a karikákat ellenőrizendő, elég jó-e már a parázs. Néha tett rá kukoricacsutkát is ha kellett. Aztán tisztára törölte a tetejét, már nem emlékszem mivel, de gyors mozdulatai voltak, az biztos. Mindíg csodáltam érte, miért nem égeti meg magát. Aztán a nagymamám a kisült lángosok minkét oldalára, valódi tollból készült "kenőtalyu"-val gyors mozdulatokkal rákente az olvasztott vajat, megszórta kristálycukorral, és négybe hajtotta. Lehetett is falatozni. 

Még meg kell, hogy említsem apai nagyapám lecsóját is, ezt semmiképpen sem lehet kihagyni a felsorolásból. Ő azért jobban szeretett főzőcskézni, de csak a lecsója maradt meg az emlékeimben. 

Először is kiment a kertbe és összeszedte egy nagy tálba az éppen érett paprikákat, ez többféle fajtát is takart egyszerre persze, meg a paradicsomokat,  a kamrából a hagymát, szalonnát, kolbászt, zsírt.

Megmosta a zöldségeket, hozzákészült a feladathoz (mindent feldarabolt), és kezdődött a főzőcske. Kockára vágott szalonna engedte ki a zsírját, és ha nem volt elég akkor került hozzá egy kis disznózsír is. Erre a hagyma, majd mikor már üvegesre párolódott a fedő alatt, a paprika és a paradicsom is, sóval, borssal.  Gyakori kevergetés és illatminta, kóstolás következett és mesélés is közben persze. Egy mozdonyvezetőnek sok története van az unokák számára (a mozdonyvezetői múltból keletkezett a sparhelt masina elnevezése). Mikor már majdnem puhák voltak a zöldségek, belekerült a felkarikázott kolbász is. Amikor pedig egészen megpuhultak, következett a zsírjára sütés. Mikor zsírjára sült elkészült a lecsó, fehér kenyérrel ettük, tunkoltuk, pedig általában bikaerős volt a paprikától (valahogy az erősebb fajta ért  ilyenkor legtöbbször).

Az anyai nagymamám viszont sütni nagyon tudott, ha főzni nem is. A kosárkája és a zserbója egyetlen ünnepről sem maradhatott el és az is utánozhatatlan, mert kellett hozzá a tiszta szoba, ahol hűsölt, puhult. Meg van a receptje, készítettem is már, de hiányzik hozzá az a bizonyos plussz :-)

Anyai nagyapámtól viszont derelyét készíteni tanultam, és egyben gyúrni, síkálni (tésztát nyújtani) is kb. hatéves koromban. Legyőzhetetlen volt a gyúrttészták terén, legyen az káposztás, túrós, vagy darás. Nagyon jókat ettünk együtt :-)

Talán ennyi. Persze sok emlék eszembe jutott, és az is érdemes lenne leírni őket, mert elfelejtődnek. Ezért is jók az ilyen kérések.